Miben különböznek a polipok a nemi szemölcsöktől

Fordította: dr. A leszármazás A művelt világ szellemi kincse Kopernikus ideje óta nem gyarapodott nagyobb értékkel annál, amelyet Darwinnak köszön az emberiség. Ami korábban csak egyes tudósok agyában élt, s amiről csak a tudomány berkeiben esett szó: az az elgondolás, hogy az állat- és növényvilág, az állatok és a növények egyes fajai fejlődésnek a gyümölcsei, s együttvéve egy óriási törzsfa koronáját alkotják, melyen évmilliárdok során kevés, nagyon egyszerű alakból a ma élő fajok mesés sokasága sarjadzott ki, vagyis a fajok leszármazásának, descendenciájának gondolata Darwin működése óta szellemi közkinccsé lett.

A leszármazás tényét tulajdonképpen nem lehet bizonyítani. Szemtanuja nem volt neki. Ha azonban az élő lények világát korunk tudománya által megélesített szemmel vizsgáljuk, akkor a leszármazás gondolata oly sejtésnek bizonyul, melynek valószínűsége a bizonyossággal határos.

Minden tudásunk mellette szól, ellene semmi sem. Mi az élő világ legáltalánosabb uralkodó vonása? Természetesen nem az egyformaság. Mert ha az élő lények egyes formái, mondjuk a házi légy, milliárdszor megismétlődnek is, mégis vannak százezerszámra olyan alakok, melyek annyira eltérnek egymástól, mint a légy és a fenyőfa. De a különbözőség sem, mert ez éppoly kevéssé miben különböznek a polipok a nemi szemölcsöktől sajátság, azonkívül sohasem tökéletes.

Az élő világ egyetemes ábrázatának alapjellemét megadó vonása inkább a hasonlóság, - olyan hasonlóság, mely valami jellemző fokozat szerint bővül és terjed ki. Anyaga és technikai elgondolása tekintetében valamennyi élő lény megegyezik egymással. A hasonlóságnak ehhez az alapvető és legszélesebb fokozatához a hasonlóságok további sora járul, amint az élő lények két "birodalmát", az állatokét és növényekét bizonyos újabb vonások elhatárolják egymástól, oly vonások, melyek az állatokat, illetőleg növényeket viszont egyetemlegesen jellemzik.

És így megy ez tovább, amint a két birodalmon belül "köröket", ezeken belül "alköröket", majd egyre szűkülő keretekkel "osztályokat", "alosztályokat", "rendeket", "családokat", "nemeket" és végül "fajokat" különböztetünk meg. Egy-egy "nem" fajai azonban nemcsak életműködés és belső szerkezet, hanem külső megjelenés tekintetében is nagyon hasonlók szoktak lenni. Ha valamely faj, ami nagyon gyakran megesik, "rasszokra" vagy "alfajokra" tagolódik, ezeket már gyakran alig lehet megkülönböztetni egymástól.

Az egyes fajokon és rasszokon belül az egyének már majdnem teljesen egyformák. A hasonlóságok e fokozatából épül fel az élőlények rendszere.

E rendszer létét és létrejöttét megmagyarázni az első feladata minden, a fajok eredetével foglalkozó tanításnak. Nem volna oktalan dolog e feltűnő jelenséget abból magyarázni, hogy hiszen a külső körülmények sem teljesen egyformák vagy teljesen különbözők, amelyek közt a fajok élnek, hanem azok közt is fokozatbeli különbségek vannak, jóllehet bizonyos esetekben alig térnek el egymástól.

Például a víz az édesvízi fajok részére sok tekintetben, mint felhajtó ereje, ellenállása, levegőtartalma szempontjából megközelítően egyforma létfeltételeket nyújt; éppen úgy a tenger vize meglehetősen egyenletes létfeltételeket nyujt egy szűkebb kör, a tengeri állatok részére. A tengeri állatok egy része még egyenletesebb körülmények közt él a melegövi tengerek egyenletesen meleg vizében, s végül a fajok egy még szűkebb köre majdnem teljesen egyforma létföltételekre talál a melegövi tengerek jól átvilágított felületi rétegeiben.

Azonban bármilyen legyen is a külső tényezők kombinációja, azok mindig bizonyos követelményeket állítanak fel a befolyásuk alatt élő állatokkal szemben. Az élőlények e követelményeknek különböző módon, többé vagy kevésbé jól felelnek meg.

Az azonban bizonyos, hogy mindig csak egyetlen megoldás az elgondolható legtökéletesebb. És mivel az isteni hatalomtól és bölcsességtől minden egyes esetben a legtökéletesebb megoldás várható el, joggal következtethető, hogy bármely két, a Teremtő által alkotott lény közt pontosan olyan fokú hasonlóságnak kell lennie, mint amekkora ama külső körülmények követelménye, melyek közt azok élnek.

Ez másképpen azt jelenti, hogy az élőlények rendszerének, a benne jelentkező valamennyi hasonlósággal és eltéréssel együtt szükségszerű következményének, mintegy pontos lenyomatának kell lennie a külső tényezők összességének. Azonban a valóság más. A "morfológia", vagyis az alaktan, és az "ökológia", vagyis az élőlények életmódjáról szóló tudomány az tanítja, hogy a fajok hasonlósága és a külső tényezők hasonlósága egyáltalában nem egymást teljesen fedő fogalmak: a fajok hasonlósága egyszer kisebb, máskor viszont nagyobb lehet, mint amekkora a külső körülmények támasztotta követelményeknek megfelelne.

Egyike a leggyakoribb jelenségeknek, hogy fajok, melyek egészen, vagy legalább legfontosabb vonásaiban hasonló körülmények közt élnek, szerkezetükben nem hasonlítanak ugyanilyen fokban, hanem ellenkezően feltűnően eltérnek egymástól. A földgömb déli részén körben helyezkedik el Afrika, Ausztrália és Dél-Amerika; éghajlati és egyéb viszonyaik hasonlók; és állatviláguk mégis annyira eltérő, hogy egész családok, sőt egész rendek csak az egyik, vagy csak a másik területen fordulnak elő: csak Dél-Afrikában élnek zebrák és antilopok, csak Dél-Amerikában szélesorrú majmok és öves állatok, csak Ausztráliában csőrös emlős és kenguru.

És ugyanez megismétlődik kicsiben is: ismerünk szigetcsoportokat, melyek szorosan egymás mellett, ugyanazon ég alatt fekszenek, ugyanazok a szelek járják őket, miben különböznek a polipok a nemi szemölcsöktől a felhők vetik rájuk árnyékukat, talajuk egyforma, és állatviláguk mégsem egyezik teljesen. Mert a szigetek valamennyién elterjedt valamely nemnek majdnem minden egyes szigeten külön faja vagy külön rassza él, például a Galapagos-szigeteken bizonyos pintyeknek, vagy a Bahamákon a Cerion nevű csiganemnek.

A levegő és a benne való mozgás föltételei azonosak mindenütt, azért azt gondolhatná az ember, hogy kevésbé mérgező készítmények a férgek számára repülő lénnyé tenni a legtökéletesebb módon csak egyetlen terv szerint lehetséges.

Ámde mennyire különböző szerkezet és működés tekintetében a rovar, a madár és a denevér szárnya. Nyilvánvaló dolog, hogy az egyenes és a legrövidebb út a legcélszerűbb is, amelyen valamely állat egyéni fejlődését, "ontogenezisét" megteheti teljes nagysága és jellemző alakja eléréséig. Azért joggal várhatók, hogy hasonló szerkezetű és hasonló életmódot folytató állatok fejlődésének a menete ne térjen el jobban egymástól, mint amennyire eltérnek az illető fajok maguk.

Azonban az ellenkező jelenségnek vagyunk a tanui. Joggal mondhatjuk, hogy bizonyos tengeri állatok két élősdije, a Sacculina és az Entoconcha, melyekkel még lesz alkalmunk megismerkedni e mű későbbi köteteiben, nagyon hasonlít egymáshoz: mindegyik idomtalan zacskóalakú, végtagjaik és érzékszerveik nincsenek.

Fejlődésük azonban annak ellenére, hogy nagyon hasonló körülmények közt folyik le, mégis rendkívüli módon elütő, mert az egyik fejlődésének bizonyos szakaszában félreismerhetetlenül elárulja rák voltát, a másik pedig mint héjjal bíró csiga tűnik fel egy időre. Fontosabb és még tanulságosabb az itt tárgyalt eset megfordítottja.

Számtalan esetben ugyanis annak vagyunk a tanui, hogy különböző körülmények közt élő fajok, melyeket tehát környezetünk nagyon különböző követelmények elé állít, nem térnek el egymástól ugyanolyan fokban, összefüggő nagy szárazulatokat, esetleg egész földrészeket lényegileg hasonló fajok népesíthetik be, jóllehet egyes részei éghajlatuk szerint különböző övekbe tartoznak, s felületükön őserdők, hegyvidékek, nagy nincs féregkezelés váltakoznak.

Így a Közép-Amerikától Patagóniáig elhúzódó hatalmas földség hazája az összes ismert öves állatoknak, patakörmű rágcsálóknak és szélesorrú majmoknak, az összes tinámuféléknek, hokkóknak és a nanduknak, majdnem az összes leguánoknak. A melegvérű állatok belében, sötétségben egyhangú életüket élő bizonyos fonálférgek szerkezetük tekintetében csodálatosan megegyeznek olyan fajokkal, melyek szabadon élnek miben különböznek a polipok a nemi szemölcsöktől tengerben.

Az ember karját, a denevér szárnyát, a bálna mellúszóját nagyon különböző módon és célra használja; az első kinyujtható és behajlítható, sokféleképpen forgatható, tárgyak megragadására és tartására használható, a második kifeszíthető és összehajtható, felemelhető és lecsapható, a harmadikat tulajdonosa ide-oda mozgathatja, de legföljebb csak a mellízületben forgathatja egy kissé és alakját nem változtathatja meg.

• Nőgyógyászati daganatok - Szánthó András válaszolt | doras.hu
• A helminthiasis megelőzésére szolgáló készítmények

És mily különös, hogy mindegyiknek a vázát mégis ugyanolyan csontok alkotják, nevezetesen felkarcsont, singcsont, orsócsont, kéztő- és kézközépcsontok és pontosan öt ujj csontjai. A bogarak sok részből álló rágókészüléke, a méhek bonyolult szerkezetű, nyalásra, szívásra és harapásra egyaránt alkalmas szájszervei, a poloska szipókája alak és működés tekintetében bizonyára nem egyformák, de abban mégis megegyeznek egymással, hogy mind három pár végtag megfelelő módosulásából jöttek létre.

Két faj fejlődése során jelentkező bizonyos stádiumok nagyon gyakran hasonlóbbak egymáshoz, mintsem a fejlődés céljának különbözőségéből és ama körülmények eltérő voltából következnék, melyek közt a fejlődés lefolyik. Olyan különböző rákfélék, mint a levél- és evezőlábú rákok, a kacslábúak és a gernélák életüket mindannyian mint hatlábú, egyszemű lárvák, úgynevezett naupliusok kezdik meg. Majdnem valamennyi soksejtű állat átmegy fejlődése során a "hólyagcsíra" blastula és "bélcsíra" gastrula állapoton, tehát fejlődésük később annyira elütő útja kezdetben közös.

És bizonyos fajok egyéni fejlődésének egyes szakaszai néha feltűnő módon hasonlítanak bizonyos más, teljesen kifejlett alakokhoz, melyek egészen más körülmények közt élnek és szervezetük működése is sokban eltérő. Így az összes gerinces állatok későbbi gerincoszlopának a helyén a fejlődés kezdetén egy pálcikaalakú szervet találunk, a gerinchúrt, s ez a szerv a lándzsahal testében az állat egész életén át megmarad.

Ezeket a példákat kissé közelebbről megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a szóban lévő szervezeti berendezéseknek a megismétlődése több faj fejlődésének a menetében, magában véve célszerű megoldása valamely kérdésnek.

A bálna úszóját megtámasztó s annak rugószerű működését lehetővé tevő öt, sugárszerűen elrendeződött csontsor éppoly célszerűen működő berendezés, mint a rákfélék egyik csoportjának fejlődésében kiindulásul szolgáló lárvaalak, vagy gerinchúr mint a leendő gerincoszlop alapjául szolgáló szerv.

Csak az a feltűnő, hogy az úszó és a kéz csontsugarainak a száma pontosan ugyanaz, hogy pontosan ugyanabból a lárvaalakból indul ki oly felette különböző rákok fejlődése, hogy ugyanaz a gerinchúr az egyik állat testének végleges támasztéka, a másikban meg segédszerv az egyéni fejlődés miben különböznek a polipok a nemi szemölcsöktől.

Számtalan más esetben viszont azt kell látnunk, hogy az alaktani sajátságok nyilvánvaló ellentmondásban vannak a külvilág követelményeivel.

Hiszen egyes állatoknak olyan szervezeti berendezéseik vannak, amelyeknek semmi hasznát sem veszik az adott körülmények között, vagy ha akarnák sem vehetnék, mert azok csak csenevész állapotban vannak meg rajtuk. Máskor meg azt tapasztaljuk, hogy valamely állat fejlődése során indokolatlan kerülőutat tesz meg, mert olyan fejlődési stádiumon megy keresztül, amelyre egyáltalában nincs szüksége.

A madár szárnyán elrejtve, ujjak siralmasan csenevész nyomait fedezhetjük föl. Vakbelünk fölösleges, sőt veszedelmes féregnyujtványa maradványa egyéb emlős állatok jól fejlett és jelentős szerepet betöltő vakbelének. Egyes, sohasem röpülő rovaroknak szárnycsonkjaik vannak.

Megzavarodottság, demencia, elbutulás, Alzheimer-kór, tájékozódászavar (ujmedicina, biologika)

Házatlan csigák testében, mélyen a bőr alá rejtve megtalálhatjuk a hajdani héj utolsó, teljesen haszon nélkül való roncsait. Barlangokban vagy a mély tengerekben élő állatok szemének a helyén szemszerű, de látásra teljességgel alkalmatlan csonkot találhatunk.

A szárazföldi gerincesek nyakán, az embert sem véve ki, a fejlődés legelején rések jelennek meg; e rések megfelelnek a halak kopoltyúréseinek, de míg az utóbbiaké valódi kopoltyúk elhelyezésére szolgál, addig a szárazföldi gerincesek életében semmi feladatuk sincs és ezért később el is tűnnek ismét.

A fogatlan szilás cetek embrióinak az állkapcsán fogak kezdenek kifejlődni, de később ismét eltűnnek a nélkül, hogy az állat valaha is hasznukat vette volna. A rovarok potrohán nincsenek végtagok, azonban a fejlődés kezdő részében a nyelőcső pikkelyes papillómája az ilyenek első nyomai is, de később ismét eltűnnek.

Röviden összefoglalva az itt elmondottakat, azt kell megállapítanunk, hogy jóllehet igen mély jelentőségű összefüggés ismerhető fel egyrészt az állatfajok rendszertani tagolódása, másrészt meg a külső körülmények támasztotta követelmények közt, mégis a kettő egyáltalában nincs következetes összhangban egymással. A fajok tekintélyes része és a külvilág tényezői közt nem állapítható meg olyan kapcsolat, mely szerint ez utóbbiak irányítólag hatottak volna azok kialakulására. Ha ezeket a tényeket, mint fejlődés következményeit tekintjük, akkor az élő lények rendszere önmagától miben különböznek a polipok a nemi szemölcsöktől eredményként jelenik meg előttünk.

Ha a kiformálódó törzsek nem hirtelen, egyszerre módosító miben különböznek a polipok a nemi szemölcsöktől jöttek létre, hanem, ami mindenesetre jogosabb föltevés, fejlődésük útját apró lépésekkel tették meg, akkor az átalakulás foka természetesen az arra fordított időtől függ: két élő faj általában véve annál inkább eltér egymástól, minél távolabbi multban vált el egymástól fejlődésük útja.

Azonban az idő hosszúságával arányosan növekszik azoknak az oldalhajtásoknak a száma is, melyek a fejlődő törzsből kisarjadtak. De az elmondottak természetes folyománya az a következtetés is, hogy a fajok annál különbözőbbek, minél távolabbi a rokoni kapcsolatuk, és annál hasonlóbbak, minél közelebbi ez.

Így giardia kútvízben a fajok vérrokonságának a törzsfaszerű fejlődésből adódó fokozatosságából hasonlóságuk fokozatossága is. Ha viszont, ami szintén megtörténhetik, nem vérrokon törzsek hasonló külső körülmények közé jutnak és az ezek által támasztott követelményeknek megfelelően módosulnak, az így mintegy kikényszerített hasonlóság, "analógia", csak nagyon korlátozott, és rendesen csak külső marad.

Az alakok szervezetének uralkodó vonásait ilyenkor is az ősrégi örökségként rájuk szálló sajátságok adják meg, ellenben az újonnan szerzettek, legyenek bár okozói valami távoleső alakokhoz való hasonlóságnak, sohasem támaszthatnak bennünk kétséget aziránt, hogy az illető fajok valódi rokonságát merre keressük, mint ahogy egy pillanatig sem kételkedhetünk, merre is keresendő egyrészt a szárnyas madarak, másrészt meg a rovarok atyafisága.

És a leszármazási elmélet világánál szemölcsök a karon nélkül megérthetjük azokat az eseteket is, melyek más alapon érthetetlenek maradnak, mivel nem következményei a külvilág tényezői által fölállított követelményeknek.

Lassan haladó törzsfejlődést tételezve föl, nagy és bonyolult szerkezetű, azért az egyes alakok szervezetében mélyen benn gyökerező szervek, pl. Hogyan lehet felfedezni az emberben a papilloma vírust nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy a ma élő fajoknak is rendkívül sok ilyen eltűnőben lévő csökevényes szerveik vannak.

Ezt annál könnyebben megérthetjük, mert hiszen a fajok éppen a leszármazási elmélet értelmében nem kész, lezárt, hanem ellenkezőleg szakadatlan átalakulásban lévő lények. Az egyes szervek nemcsak pusztulásuk ellen védekeznek nagy szívóssággal, hanem átalakításukra törő erőkkel szemben is makacs ellenállást fejtenek ki: így érthetjük meg, hogy egyes szervek, melyek a condyloma terápia nehezedő új követelményeknek megfelelően, új feladatok teljesítését kénytelenek vállalni, gyakran csak munkájuk természete és külső alakjuk tekintetében módosulnak, egyébként azonban, mint pl.

Azonban ami áll a kifejlett állat szervezetére, ugyanaz áll egyéni fejlődésének egyes mozzanataira emésztőrendszeri rák tünetei. Ez érteti meg velünk, hogy olyan alakoknak, melyek egymástól messze elhajló hajtásai egy közös törzsnek, fiataljai, lárvái feltűnően hasonlók lehetnek egymáshoz, hogy pl.

• Tyúkszem, szemölcs vagy valami más? - HáziPatika
• Hpv vakcina mellékhatások fda

És ha, amint szemmel látható, az egyéni fejlődésben különösen élesen nyilvánulnak meg a rendszertani hasonlóság és összetartozóság mozzanatai, annak az az oka, hogy a enterobius vermicularis királyság vonások még szívósabban ellenállnak az átalakulásnak, mint az "anatomiaiak".

Ezért lehetséges, hogy a fejlődés menetében megrögzítődve megjelenhessenek olyan vonások is, melyeket a törzsfejlődés során később kialakuló vonások elfeledtek, úgy, hogy azok a kifejlett egyén szervezetén nem ismerhetők fel, hanem csak fejlődésének valamely korábbi szakaszában tűnnek fel ideiglenesen. Így lett az egyéni fejlődés megőrzője bizonyos törzsfejlődési emlékeknek, rövid, többé-kevésbé hű ismétlődése a törzsfejlődésnek, a "filogenezisnek".

Ezt a körülményt először határozottan Müller Frigyes ismerte fel, Haeckel pedig formába öntötte és "biogenetikai alaptörvény"-nek nevezte el. Az átalakulás, a fejlődés természetesen nem egyenlő gyorsasággal folyik a törzsfa valamennyi ágán, és nem is egyenlő mértékben, hanem éppen ellenkezően, az paraziták az egészségre és bonyolultabb lények átalakulásának menete és mértéke rendkívül egyenlőtlen. Ez magyarázza meg azt a nevezetes jelenséget, hogy egyik állatnak valamelyik fejlődési stádiuma hasonló lehet egy másik faj végleges alakjához, vagyis kifejlett egyénéhez, amely megállapodott egy korábbi fejlődési fokon, pl.

És végül a leszármazási elmélet magyarázatát adja az élő lények földrajzi elterjedésében mutatkozó egyes sajátságos jelenségeknek is. Mivel valamely ősalaknak szétágazása újabb, származékalakokra csak ott mehetett végbe, ahol a törzsalak hazája volt, ezért igen közeli vagy közeli rokon-fajok általában térbelileg is egymás közelében találhatók: valamely faj rasszai szigetcsoportokon, egész családok vagy rendek pedig kontinenseken élnek együtt.

Így az a kép, amelyet a ma élő fajok összessége ad, egyetlen és hiánytalan valószínűségi bizonyíték a leszármazási elmélet helyessége mellett. Azt pedig alig szükséges említenünk, hogy ékesen szóló bizonyítékokat nyujtanak mellette az élő lények multja, a növények és állatok kövületei is; ezeknek a szavahihetőségét józan ésszel igazán nem lehet kétségbe vonni.

Legfrissebb anyagaink:

Néma tanuságuk nemcsak a törzsfejlődés tényének bizonysága, hanem egyszersmind azt is tanítja, hogy a fejlődés apró lépésekben halad előre s egyszerűbb alakoktól bonyolultabbak, "alsóbbrendűektől" "magasabbrendűek" felé irányul. A fajok keletkezése és a kiválogatódás Ha a fajok keletkezését a leszármazási elmélet alapján magyarázzuk, miben keresendő az élet létrejöttének oka?

Hogyan keletkezett az élet? Mi ösztökélte az élő lényeket szakadatlan átalakulásra, újabb és újabb alakokra való szétválásra?

A papillómák típusai

És azután: miként magyarázandó, hogy a keletkező új fajok szerkezete és működései összehangolódtak a környezetük által fölállított követelményekkel?

Hogy a még nyílt kérdésre válaszolni tudjunk, figyelmünket egyelőre szűkebb körre kell összpontosítanunk. Egyelőre nem feszegetjük az élőlények és környezetük harmóniájának a kérdését, hanem csak a törzsfejlődés jelenségének az okát iparkodtunk kikutatni. Nem nehéz bebizonyítani, hogy a fejlődés jelenségében semmi olyan mozzanat sincs, mely ne volna magyarázható az élettelen világ jelenségeit kormányzó tényezőkből.

Az életnek nevezett jelenség egy sajátságos, nem mindig egyforma, de mindig hasonlónak látszó, félfolyékony, legfinomabb szerkezete szerint rendesen habhoz hasonlítható anyagban, a protoplazmában folyik le.

Ami a protoplazma anyagát illeti, annak nincs semmi különössége sem, hiszen nincsen benne egyetlen olyan alkotórész sem, melyet nem találnánk meg az élettelen világban is.

A vegytanból ismert elemek közül a szén, oxigén, hidrogén, nitrogén és kén sohasem hiányzik felépítő anyagai közül; ezek egymással és még néhány mással különbözőképpen kombinálódva bőséges mennyiségű víz és sók mellett az élőlényekre jellemző, bonyolult összetételű vegyületekké, szénhidrátokká, zsírokká és fehérjeanyagokká egyesülnek.

Az élet alapvető jelensége pedig az, hogy ez a bonyolult szerkezetű és kevéssé állandó vegyületekből, valamint vízből álló keverék nem esik rövidesen szét, vízben nem folyik szét, levegőn nem szárad ki, hanem "fenntartja önmagát", - és pedig fenntartja magát olyan módon, mint a gyertyaláng, amennyiben széteső anyagai és eltünő részei hasonló értékűekkel pótlódnak és megújulnak.

Ez önmagát fenntartó tevékenységhez munkaerőre, "energiára" van szüksége. Az energia a protoplazma környezetéből származik. Fény és hő kívülről sugárzanak beléje. Kémiai energiával telített anyagokat vesz fel kívülről, azokat felbontja és átalakítja, a felszabaduló erőket felhasználja életfolyamatainak fenntartására, az anyagok törmelékét pedig kiveti magából.

Ilyen módon az élő protoplazmán anyagok és erők árama áramlik keresztül, mint az áramlik keresztül a lángon is, és mind a kettőt ez a körforgás tartja fenn addig, ameddig folyása meg nem szakad. Nem látható be, hogy valamikor és valahol a szervetlen világ erőinek játéka mért ne sodorhatta volna össze véletlenül a protoplazmát alkotó elemeket egységes testté, melynek osztályrészül jutott az a tehetség, hogy önmagát fenn tudja tartani és megújítani, vagyis élővé lett.

Ez sok évmilliárddal ezelőtt, a maiaktól egészen eltérő körülmények között történhetett.

BREHM ALFRÉD: AZ ÁLLATOK VILÁGA : FŐEMLŐSÖK - MAJMOK

Az első élő tárgy a maitól nyilvánvalóan eltérő volt anyaga tekintetében és nagyon egyszerű voltánál fogva is. Az élő anyag valószínűleg nem is egyszerre keletkezett, hanem többször ismétlődve, és alkalmasint mindjárt több féleségben.

És ahol és amikor a körülmények e folyamat lejátszódásakor alkalmasak voltak, ott az anyag mindjárt számos egyénre is tagolódhatott, mint ahogyan a levegő párái is vízcseppek billióiban csapódnak le.

Tegyük föl azt az esetet, hogy amiként az első élő anyag keletkezésekor anyag és energia mintegy összefolyt és egyesült egy testben, az anyagnak és energiának ez az áramlása ugyanolyan módon és mértékben megmaradt továbbra is; tegyük fel továbbá, hogy ebből az élő anyagon keresztül húzódó, az élő test gépezetét üzemben tartó s közben részben fölemésztődő áramból nem marad semmi fölösleges sem vissza az élő testben, akkor elgondolható, hogy az élő anyag évmilliárdok során át olyan változatlan marad, mint amilyen keletkezése pillanatában volt.

Ez azonban természetesen csak álomkép.

Mert egyrészt az élő testek gépezetének üzeme nem mehet olyan biztonsággal és matematikai pontossággal, hogy hosszú idők során kisebb kisiklások zökkenői ne szakítanák meg egyenletességét és ezek végül is észrevehetően meg ne változtatnák az életfolyamatok menetét.

Másrészt meg a külső világ, melynek befolyása alól semmiféle élő lény nem vonhatja ki magát, szintén megváltozott azóta. Azokban az ősidőkben a Föld levegője, talaja és vizei föltehetőleg melegebbek voltak, mint amilyenek ma, más volt a fényellátása, a levegő összetétele kissé eltérő volt, a tenger vizében más sók és más mennyiségben voltak oldva. A Földnek ez az ősi állapota bizonyosan nem állandó folyamatossággal, hanem ingadozásokkal és többszörös irányváltozással alakult át olyanná, amilyennek ma ismerjük.

Még hasonlíthatatlanul nyugtalanabbul ingadoztak a külvilág erői az élő anyag közvetlen környezetében. Tavak és tengerek kiszáradtak, szigetek emelkedtek ki, földségek süllyedtek el, sósvíz édessé lett, sekély tenger mély tengerré változott, forró éghajlatot fagyos váltotta fel, erdő helyét rétség foglalta el. Erőművi hatások, mint a tenger hullámverése, vizek áramlása, szelek járása magával ragadta az élő lényeket és elhurcolta őket idegen környezetbe.

Anyagok, melyek valamely élőlénynek táplálékul szolgáltak, megfogyatkoztak, eltűntek s újak foglalták el a miben különböznek a polipok a nemi szemölcsöktől. Az élő lények viszont szintén jelentősen és egyre fokozódó mértékben járultak hozzá a külvilág képének átformálásához azzal, hogy anyagokat vontak el onnan és más anyagokat adtak ismét vissza.